Ma rájöttem nem a suli nehéz, hanem a hozzá tartozó adminisztráció ami hozzátartozik. Jelenleg elveszve érzem magam a rendszerbe, valószínű, ez az első vizsga, mielőtt egyáltalán elkezdünk bármit is csinálni. Ennek ellenére mindenkinek csak tanácsolni tudom, hogy kezdjen el tanulni, még ha látszólag nem is lesz jó semmire, de a legfontosabb az, hogy saját magunk kedvére tanuljunk és ne azért, hogy megfeleljünk bármilyen elvárásnak.
Az életünket akkor kezdjük el igazán el élvezni, mikor eldobunk mindenféle elvárást ami a külvilágból felől érkezik, legyen az élet bármelyik területe. Abban a pillanatban, mikor nem azzal foglalkozunk mit gondolnak, hirtelen felszabadulunk, e kényszer alól és rögtön felfedezzük van az életnek olyan dolgai, amit az elvárások láncai és magunk által épített falaktól nem látunk. Aki engem ismer az tudja, hogy nem fogok senki kedvéért se megváltozni és úgy kell elfogadni, ahogy létezek, ahogy a személyiségem által generált jelek és ingerek nyilvánulnak meg a külvilág felé, van aki ezt nem fogadta el és mivel nem tudta elfogadni ezt a szabadság vagy szabadosság iránti igényemet, ezért inkább úgy döntött, hogy ezt nem tudja elviselni, pedig akit szeretek, annak sokat tudok adni és nem feltétlenül várok el érte semmit se.
Ha szabad akarsz lenni, először a saját magadban felállított akadályokat kell felszámolni, mert amíg ezt nem teszed meg a saját lelkednek börtönében éled az életed. Egész nap riadókészültségben vagy, mint riadt vad figyeled a környezetet, saját magadnak megnehezítve a saját életed. Nem veszed észre kik azok akik valóban szeretnek és könnyebben pazarlod számodra értéktelen emberekre az idődet. Akit én a szívembe fogadok, minden ember érték, persze vannak akik fontosabbak számomra, még ha ennek nem biztos hogy tudatában van, de próbálom felnyitni a szemét, hogy hátha meg tudja saját magát szabadítani a béklyóitól. Mert én nem mondhatom meg másnak, hogy élje az életét, erre mindenkinek saját magának kell rájönni.
Hogy boldog vagyok e, erre azt mondhatom hogy nem de szívem csordultig van szeretettel és ha ezt van kivel megosztani, ez boldogabbá teheti az életemet. Ha van bennem fájdalom az az én fájdalmam és saját magam feldolgozom, de néha jólesik ezt valakivel megbeszélni, de erre kevés emberrel vagyok képes. Valahogy jobban be tudom más fájdalmát fogadni, ami nekem nem okoz fájdalmat, kivéve ha valaki fontos az életemben, de úgy érzem van bennem elég empátia, hogy feldolgozzam és feldolgoztassam ezeket az életben jelentkező dolgokat. Elég önző dolog lenne ha csak saját dolgaimat osztanám meg, hanem bizony időt kell szánni rá, hogy meghallgassuk a másikat, ezáltal osztozni más problémájával.
Akkor tudod meg igazán, mennyire fontos lett volna hogy megértsed az életét, ha már nem szereplője az életednek. Szóval figyeljünk a másikra, addig amíg nem késő, mert később nem biztos, hogy lesz rá lehetőség.